Anna versei Amerikából:
H é t p e c s é t e s
t i t o k

Beavatott leszel
mire leszárad rólad
minden jelmez.
És mint a mesében,
az is kiderül, hogy
vénasszony gúnyád
tündértestet rejtett.
S csak utólag tudod meg,
hogy a Bohóc sírja a
legőszintébb könnyeket.
Az ő tükrében is
önmagad ismered fel.  
 
H a r m ó n i a
A végtelen tágulás és
a totális összeomlás
között létezem.
Sorsom az ismeretlen feketeség.
Az "Én Vagyok" a fehér...
T e n g er
Az időtlen kegyelem
tengerébe símulok.
Önző hullám-énem
Neked átadom.
.............................
A vizet figyeld,
ne a hullámot!
Ú t o n
Múltból
visszhangzó
sejtése
elveszett
Paradicsomnak.
Jövőből
integető
derengése
Igéret
földjének.
A jó
mindig
elnyeri
jutalmát.
Csendben.
Békében.
Nemcsak
a mesékben.

M o s t
Fény és árnyék párosát
faggatva-követve
beleszédülni az
örvénylés csodájának
közepébe,
hol az örökkévalóság
súgja mozdulatlanul:
a Mostban van
a megváltás napja.
Hol éteri zászlók
lengenek üdvözletet
a mindig tárt kapun
betérő hazaérkezőnek.
Á t v á l t o z á s
Emésztő  s éltető tűz
Szenvedés hője
Szűzföld mélyszántása
Szélvihar lélegzetvétele
Felhőnyi lélekszakadas
Életvíz szökőárja
Villámcsapás kegyelme
Keresztség cseppjei
Újjászületés zuhataga
Zivatar  és napfény
Sz i v á r v á n y a

 

Werbánszky Rudolf

 

Hatsu-rei-ho után

Megérkeztem.
Egyenlőre tanulom a csendet.
Szeretni már rég megszerettem.
Most együtt élni tanulok vele.
És áldott, jó kezek segítenek
És értő szemek figyelik lépteimet.

Annak a szép templomi csendnek csak szét kellett hullnia.
Hogy mondható legyen a béke s a harmónia.
Most nem elég az arcokon ragyogó, a szemekben csillogó,
nem elég az egymást értő-érintő, szíveken dobogó,
mindent átható szeretet,
ha csak úgy teljes, ha kimondható.

S ne hidd, így könnyebb.
Nem az.
De szebb, de jobb, de boldogabb.
Nékem tiltott volt az érintés – féltek tőle.
És féltek tőlem, ha adtam.
S én adtam kéretlenül akkor is, ha más nem akarta.

A szívemből fakadt, mint egy dallam.
Féltek, mert OTT mást jelentett másnak.
S úgy hitték, ettől nem lesz gyógyulása senkinek.(Legfeljebb nekem.)
Most itt ülök-fekszem köztetek.
Megérkeztem.
Áldott legyen, ki ide vezetett.

 

/Egy Nyitott Napon a boldogságról beszélgettünk, Rudi is elmondta a véleményét, de a gondolat tovább motoszkált benne, ki kellett írnia magából -- sipi/

Még egyszer a boldogságról

 

Összevetni a boldogságot anyagi világunk még-többet-akarásával, lehetetlen.

A boldogság állapot. Ha boldog vagy, nem gondolsz arra: még boldogabb szeretnél lenni. Nem teheted, mert kitölti egész lelkedet. Ilyenkor akkor és ott vagy boldog, ahol és ami miatt azzá leszel.

Akkor nem „örülsz” annak, hogy boldog vagy. Egy pillanattal, egy perccel később, már igen. Mert szép volt.

De a boldogság nem múlt és nem jövő. Boldog csak akkor és csak ott lehetsz, ahol utolér (ahol hagyod, hogy utolérjen). A boldogság maga a beteljesült Jelen.

A boldogság az a tudatállapot, mely felé egyfolytában törekszik az ember.

Nem mérhető – miként a szeretet sem az . Vagy van, vagy nincs.

De mércét állítani benne, olyan, mintha valaki zsákba próbálná gyűjteni a napfényt – legyen télire is.

A fehérből senki sem szűrheti ki szitával a szivárvány színeit.

A boldogság – boldogság. Mindig és mindenkoron az marad. Vagy van vagy elmarad. De tudnunk kell, akkor is létezik. Csak épp másnál tanyázik. Ennek viszont már lehet örülni is. És akkor egy lépéssel közelébb kerülhetünk a boldogsághoz.

A boldogság mindig pozitív. Ő a jin, mert női természete van. Hajlékony, mint a friss fűzfaág. Azzá alakíthatod, amivé akarod – azzá alakít, amivé hagyod.

Talán ezért félnek tőle annyian.

 

                              Látomás

Izzó fehér fényben
Izzó arany réteg
Fölötte remegő, smaragd-kupola.
Nem vagyok test
Nem vagyok lélek –
Csak  hang vagyok a fülben
Csak egy érző pont a kézen:
Egy másik nem-lét érintése
És csend vagyok és béke
Mely körbezár
S ringat
Mint a tengerár
Remeg a smaragd-kupola

 

Lándzsáját rázza már
A nárcisz s a tulipán
És tavaszt igéz ránk
A haldokló Február

Lassan döcög a busz. Szokásos csúcsidő a Vágány utcában. Hátam mögött fiatalok beszélgetnek. Beszélgetnek? Ha a kötőszavak egymásra kiabált tömkelegét annak veszem, akkor igen, beszélgetnek. Körben zavartan hallgató középkorúak. Fáradt arcok. Ki-ki a maga gondjába süpped. Időnkén meg-megszólal egy-egy mobil.

Mintha egy helyben állna a busz.

Becsorgunk a kórház kerítése mellé. Hangosan jár a motor. Plusz a srácok szövegelése meg a maroktelefonok hangja. Ekkor, mindenen áttörve édes, mással össze nem téveszthető dallamra figyelek fel. Egy feketerigó alkonyi füttye kíséri a lépésben haladó (?) autókat. Cifrázza, variálja a dallamot, mint mikor nyári estéken a szemközti ház szélén állva felelget pimaszkodó füttyszómra.

Elmosolyodom.

Aztán lassan körbenézek. Fáradt arcokat látok, mint eddig. Csak a szemközt ülő lány néz rám furcsán. Hát ennyire jutottunk... Mosolygok. A busz arrább gurul. Magunk mögött hagyjuk a kis rigót. Meg az ő dalát is.


A Tanítványok körbe ülték mesterüket. Ő felállt, szótlanul kilépett a körből és ott hagyta őket. A tanítványok tudták többet tanultak aznap, mint az elmúlt évek során valaha is.

Egy test, egy energia. De micsoda energia!

Már csak mosolygok azon, hogy hazaérve bontakoznak ki bennem azok az érzések és gondolatok, amelyeket hanyatt fekve, szemem lehunyva, villanásszerűen élek meg.
Sokan voltunk. Faltól falig értünk. Köröttünk csengettyűk csengtek és harangok bongtak.
És akkor mi, ott, a harmadik emeleten templomot, gyönyörűséges katedrálist építettünk.
Akik adtak, ők voltak a támpillérek. Akik kaptak, azokból gyönyörű boltívek emelkedtek a magasba. Ott összekapcsolódtak. Majd az ívek közét lassan kitöltötte az energia.

Sokan voltunk Feküdtünk egymás mellett, csak kezeink értek össze. Felszentelt márványlapok lettünk, melyeken át bárki az általunk épített templomba juthat.A templomba, melynek boltíveit egyetlen zárókő tartotta biztosan: a Szeretet.

 


haza 3T kkt